A Maros Művészegyüttes Sárga Rózsa című előadása, amit a Találkozó utolsó előtti napján láthattunk, már nem új, legtöbben már láttuk korábban, de tény, hogy a hivatásos táncegyüttesek zsűrizett rendezvényén eddig sohasem került színpadra, tehát megfelelt a kiírásnak. Jókai Mór azonos című kisregényének adaptációjáról van szó – ezt színpadra vinni okos húzás, mert a húzónév miatt szinte biztos a közönségsiker, de az ilyenkor megúszhatatlan táncos történetmesélésnek megvannak a maga nehézségei, hiszen a tánc alapvetően nem erre való. Ráadásul az előadás alapját képező Jókai-opus sem a szerző főműve, szinte csak egy jó bevezető, rendes kifutás nélkül, tehát adódott az izgalmas kérdés, hogy egy irodalmi művek adaptációjában már nagy színházi tapasztalatokkal rendelkező koreográfus és egy táncegyüttes mit tudnak kezdeni vele.
Amit végül láttunk, egy népszínműves/népdalszínházas előadás. Nem olyan naiv, mint a Hargita együttes Toldija, ellenben sokat időz jelentéktelen részleteknél, amelyek akár ki is maradhattak volna az előadásból (pl. a pletyka-jelenet) emiatt túl hosszadalmas, és leginkább ürügynek látszik egy nagyiványi folklórműsorhoz. A színpadi nyelvezet néha egészen költői, máskor kisrealista népszínműves/népdalszínházas…
A nagyméretű díszlet, amely a hortobágyi kilenclikú hidat és egy kocsmaudvar tornácát egyaránt idézi, nem rossz, de tudhatna többet is. Az ajtószárny egyik oldalán látható rózsabokor nagyon direkt, az ágasfára kikészített agyagcsuprok úgyszintén… A jelmezek terén nincs konszenzus: a zenészeknek pl nincs is ilyenjük. A táncosokéi sem nagyon változnak, sem az idő, sem a történet előrehaladtával: népviseletek, amelyekben szinte csak a női főhősnél van egy kevés fejlődés. Az ő karaktere amúgy szépen megrajzolt, de több színt, több szintet megbírt volna. A két férfi főhősnek egyértelműen jót tett az idő múlása, ezúttal lényegesen jobbak voltak, mint amikor legutóbb látván az előadást, kicsit súlytalannak éreztem őket, főleg az idősebb és fajsúlyosabb jelenléttel bíró kollégáik mellett. Akkor csajozni akaró legénykék hisztijének tűnt az, amiben ezúttal volt valódi dráma. De abból még így is lehetett volna több: a korábbi betyár-műsorokhoz képest itt a sok tánc mellett kicsit szegényesnek érzem a színházi megoldások eszköztárát. Kezdettől sok a színpadon a pásztorbotoló, ezért végül a párbaj kicsit gyenge, mert ugyanolyan, mint amit már többször is láttunk, ezekkel az eszközökkel nem tud szintet lépni a történet (nekem meg eszembe jutott a Háromszék ősrégi Vérnász című előadása, amelyben zseniális párbajt láthattunk, sokkal kevesebb mozgással, mint ezúttal, de óriási érzelmi töltettel!).
A rendező főállása szerint zeneszerző, ez látszik az előadáson. Kidolgozott részletek, precíz összjáték, tiszta szerkezet és jó drámai ív mellett azonban az egyes jelenetek igen hosszasan forognak önmagukban. Úgy tűnik, az előre megalkotott zenét igyekeznek utólag megtölteni mozgással és nem fordítva. A legénykar énekhangja nem elég ahhoz, amit a rendező rájuk bíz, aki amúgy túl sokmindent próbál elmeséltetni énekkel. A lányok éneke ellenben nagyon jó, a műsor vezérfonalának is tekinthető Kásler Magdié meg egyenesen kitűnő, akárcsak a finoman hangolt játéka is. A cigányos varázsitalkészítés pedig az előadás legjobb jelenete.
Az előadás kapcsán kifogásolható ez-az, de azért alapvetően jó. Kiváló zenekar játszik gazdag hangszerelésben – de teljesen pókerarccal, a legcsekélyebb részvételi szándékot sem mutatván a játékhoz, dinamikus, erőteljes, néprajzilag hiteles pásztortáncos jelenetek, humor és gyöngéd líraiság váltakoznak benne, sok szép egyéni teljesítménynek örülhetünk. A katarzis tulajdonképpen csak azért marad el, mert az amúgy sorsdráma-szerű előadás végül ugyanúgy nincs befejezve, mint ahogy a regény sincs… A Vérnász két férfi főhőse a szenvedély és a környezetük által támasztott elvárások súlya alatt megölik egymást, Rómeó és Júlia pedig önmagukat, nem tehetvén mást (a felsorolás hosszasan folytatható lenne). A Sárga rózsa hősein azonban nincs ilyen nyomás, ők három okos, önálló személy, akik valami érthetetlen okból kifolyólag képtelenek a normális kommunikációra. Így a harc elkerülhetetlen, s az egyik férfi győz a végén, harcban elvitathatatlanul elnyeri azt, amire mindvégig vágyott, s ami amúgy mindvégig meg is volt neki, de nem vette tudomásul. Inkább harcol, majd gőgösen ugyanazt a sorsot szánja magának jutalmul, amit a másik kettőnek büntetésből: a boldogtalanságot. Nem valami felemelő. Egy rendező ezen akár változtathatott volna is, alkotóként ehhez joga lett volna (nem is követte szóról szóra a regényt amúgy sem, aminek a színpadon nem volt jelentősége, annak nagyobb részét bátran mellőzte – helyesen), miként a Hargita együttes Toldijának rendezője is lám, dönthetett úgy, hogy hőse nem öli meg a csehet a Nyulak szigetén, csupán legyőzi és elzavarja, vagy a Szegedi Kortárs Balett Tavaszi áldozat-változatának alkotója, hogy a történet végén mindenki meghal…
Dramaturg: Györfi Kata
Zenei összeállítás: Könczei Árpád
Jelmezkészítés: Soós Margit, Szász Zsuzsa, Szélyes Andrea
Táncoktató: Majer Tamás
Táncoktató, rendező asszisztens: Könczei Villő
Díszlettervező: Csiszér Csilla
Rendező-koreográfus: Könczei Árpád
Tánckarvezetők: Kovács Szabolcs-Zoltán, Kásler Magda
Igazgató: Moldován Horváth István
Klári: Gagyi Orsolya
Decsi Sándor, csikós: Bíró Szabolcs Barna
Lacza Ferkó, gulyás: Kovács Szabolcs-Zoltán
Tánckar: Bartha Szabolcs Árpád, Biró Nimród Olivér, Boér Timea, Duka Szabolcs Attila, Fall Szabolcs, Ferencz Piroska Erika, Füzesi Nándor Albert, György Károly, Nagy Gabriella, Ötvös Orsolya Tünde, Pitho Orsolya, Szántó Adél Melinda, Szász Nóra Violeta, Szász Róbert Attila, Szép Lóránd-Árpád, Török Attila, Török László, Török Réka Ágota, Törzsök Zsuzsánna
Zenekar: Moldován Horváth István, Bakos Barna Attila, Ficzus László, Gyárfás Róbert, Kisfaludi János.
