Az erdélyi magyar hivatásos táncegyüttesek tegnap Szovátán ünnepélyes külsőségek között, rangos közjogi méltóságok jelenlétében megnyitott huszadik találkozójának első teljes napján az első előadást az Udvarhely Néptáncműhely játszotta, a nyárádszeredai kultúrotthon színpadán délelőtti órában, gyermekek számára meghirdetettként. Ennek megfelelően a nézőtér leginkább iskolás gyermekekkel volt tele, akik kiváló tükröt tartanak mindig az előadásoknak, hiszen azonnal és őszintén reagálnak a színen zajló eseményekre. Fontos megemlíteni azt is, hogy az előadás egyébként nem feltétlenül és végképp nem kizárólag gyermekeknek készült, ellenben jó példa arra, hogy a kultúrának tulajdonképpen nincs gyermek- és felnőtt változata (a hagyományos népi kultúrának sincs), legfennebb az adott életkornak megfelelő megérthetőségi/átélhetőségi szintje van. A Barátságunk története látszólag két férfi története: két idős, a halálra készülő emberé, akik visszaidézik barátságuk kiemelkedő – felemelő, vicces vagy éppen problémás – pillanatait. Nincs ebben semmi szokatlan, vagy új, számos ilyen előadás létezik már – még ebben a bábos változatban is. Valójában azonban ennél sokkal többről van itt szó. A történet/élet végén ugyanis nem az számít, hogy sikerben/anyagiakban, címekben, díjakban mérhető módon mire vitte valaki, hanem hogy abban az életben mennyi szeretet, tartás, kitartás, bátorság, barátság, emberség volt/van. És ez egy rendkívül fontos tanítás! Látszik, hogy az alkotók jelentős része szülő is – különös gonddal és finomhangolással nyúlnak itt az igazi értékek aláhúzásán túl többek között az elkerülhetetlen a halál gondolatához is (az „éltek, míg meg nem haltak” klasszikus népmesei zárómondat konkrétan el is hangzik az előadás végén, ami örvendetes módon visszaviszi a nézőket a népi kultúra gondolatiságában-nyelvezetében szépen megjelenő holisztikus világlátáshoz). Az előadás műfaji szempontból talán fúziós színháznak lenne leginkább nevezhető, mert szövegmondó színészek kiváló játéka, a bábok nem kevésbé kiváló mozgatása és szellemes fizikai/mozgásszínházi elemek váltakoznak benne finoman összefésült jelentekben. Hogy mi jutott még eszembe erről a mozgásról, azt később fogom megpróbálni megfogalmazni, miután az alkotónak egy másik társulat számára készített másik előadását is megnézem hamarosan, s amikor kiderül, hogy ez a mostani érzésem megerősödik, vagy netán éppen kisimul. Addig is azonban: néptáncegyüttes produkciójáról lévén szó, az egész előadás lehetett volna (nép)táncosabb. Jó így is, sőt nagyon jó, de fúziós színház marad. Egy (nép)táncegyüttes ennél nagyobb arányban tudna s kellene, hogy érvényesüljön a saját előadásában, mert ezt így nagymértékben a vendégművészek – kiemelten Mezei Gabriella – viszik a hátukon, s az „őslakosság” sok esetben csak biodíszlet. Amit azonban mindenképpen el kell mondani még erről: a táncosok játéka, mimikája, gesztusvilága nagyon magas színvonalú! Egyértelmű, hogy nem csak néptáncosok, hanem mozgásművészek is ők, s amikor mégis néptáncosként kell megnyilvánulniuk, akkor azért az is látszik, hogy az a szakterület is rendben van. Ez sok tréninget, alapos, jó munkát feltételez, amit lám, nem spóroltak meg az udvarhelyiek. Ez felettébb dicséretes, mint ahogy egyébként a fiatal vendég-szerzők bevonása, az eredeti ötlet alapján való ilyen színvonalú munka is. Talán a programzene lehetne mívesebb. A számomra minimálisan elvárható (nép)táncos megoldások hiánya mellett ez a gyenge pontja ennek az előadásnak, amelynek a felsoroltak miatt végül ezennel javasolom megadni a „Legszebb nyúl a halpiacon” – díjat. Ezt a kulisszák mögött kicsivel több, mint tíz évvel ezelőtt alapítottuk olyan néptáncos kollégákkal, akikkel egyetértettünk abban, hogy a színházi menedzserek és alkotó barátaik lopakodó huncutsága révén úgy kúszik be az egyébként tényleg jó színház a táncegyüttesek repertoárjába, hogy lassan kiszorítja onnan az eredeti célokat és színpadi nyelvezetet, megváltoztatván az együttesek arculatát és karakterét – holott arra továbbra is úgy van/lesz szükség, ahogy és amire azok létrejöttek. Kedves menedzserek (és művészeti vezetők, ahol/akik még vagytok), erre figyeljünk oda, mert jó színházat láthatunk a színházi társulatok előadásában is, de ha a hivatásos néptáncosaink néptáncelőadásait ilyen mértékben átalakítjuk, akkor elveszítjük azokat az életünkből. Az amatőr tánccsoportok és a táncház pedig nem fogják tudni pótolni az így keletkező űrt, mi pedig önismeretünk, önazonosságunk védműveinek egyik erős oszlopát veszítjük el, amit ráadásul nem az ellenség vesz így el tőlünk, mi magunk fosztjuk meg tőle magunkat, amely hibát utólag nem lesz lehetséges helyrehozni, ha bekövetkezik („Ha minket elfú az idők zivatarja: Nem lesz az Istennek soha több magyarja.” – Arany János: Örökség).
Író: Szabó Attila
Dramaturg: Vass Szandi
Jelmeztervező: Breteanu Cristina
Bábtervező: Majoros Gyula
Zeneszerző: Pál Attila
Rendező-koreográfus: Györfi Csaba
Előadják:
- A Tomcsa Sándor Színház színművészei:
Ábránd: Jakab Tamás
Csombor: Esti Norbert
Misztéria: Barabás Xénia-Abigél
Prüdália: Lanstyák Ildikó
/Verzita: Lukács Emőke
Virgidzsina: Veres Orsolya
Konferanszié, Szőranya, Tornatanár, Bulibáró, Kócs, Mentál: Mezei Gabriella
- Az Udvarhely Néptáncműhely táncművészei:
Antal Katalin, Bakos Gellért-István, Balázsi Boróka, Bercze Gellért-Bence, Csog Lehel-Zoltán, Demeter Gyöngyi, Fábián Gergely, Faluvégi Erzsébet, Fülöp Csaba, Gábos Szabolcs, Hajdó-Nagy Lóránt, Jobb-Orbán Henrietta, Mátéfi Ágota, Sipos Réka-Katalin, Szabó Adrienn
