A váradi néptánckamara szándéka szerint az előadás a bartóki értelemben vett tiszta forrás és az abból táplálkozó magyar színpadi népzene- és néptáncművészet gyöngyeit ragyogtató folklórműsor, a társulat és/de legfőbbképpen Novák Péter tisztelgése, ezen utóbbi szülei előtt, akik egész életük munkássága révén tisztelegtek a népi kultúra és az azt magasra emelő Bartók Béla előtt, akinek egész élete munkássága tisztelgés a népművészet előtt…
Az impozáns alkotói gárda névsora nagyon magas elvárásokat támaszt, és ennek megfelelően a látszólag hanyagul a színen hagyott hangszerek, székek, s az azokon látható népviseletdarabok által megszabott kezdőkép is ígéretes.
Maga a kezdés is szép: Bartók világhírű román táncok című zeneművére komponált Foltin-koreográfia, míves, elegáns előadásban, aztán rendre a többi alkotók folklórszámai… És a lóláb szép lassan elkezd kilógni. Nem rossz, nem rossz, de… Szinte minden lötyög, nem feszes, nem pontos, valahogy nem elég ahhoz, hogy igazán lenyűgözzön, elemeljen. A lányok többnyire jók, de a legények egy része, a zenészeket is beleértve, nem mindig tudnak belehelyezkedni a keretbe, civil, elnagyolt lesz egy-egy, aztán egyre több részlet. Egyes táncosok, főleg a fiatalabb legények munkája időnként letudott feladat benyomását kelti, nem elég igényes befele, ezáltal kifele sem. És ezt szépíti-menti, hogy a koreográfiák amúgy tényleg jók, a zene is jól szól, és egyes táncosok jó, sőt kiemelkedő táncos és karaktermegoldásokat hoznak, nem meglepő módon, lévén ők az erdélyi néptáncos szakma csúcsragadozói egyébként. És szinte el is viszik a hátukon az egészet, csakhogy…
Céltalan és oktalan dolgok: pl a teljesen indokolatlan nyílt színi átöltözések, nem használt kellékek, nem az adott tánchoz megfelelő népviselet stb., vagyis a nagynevű alkotók munkáit felhasználó szerkesztő nem elég alapos, nem elég összeszedett munkája, pontosabban annak hiányosságai rendkívüli módon megnehezítik az előadók dolgát. Az amúgy kiváló ötlet így sikkadt el számomra ebben az előadásban, amely természetesen még mindig megmenthető lenne, ha egy kicsit dolgozna még rajta az alkotó-szerkesztő a közönség és a társulat, de nem mellesleg a szülei és alkotóként feltüntetett kollégái iránti tisztelet miatt is. Látszik immár az is, hogy a menedzseri szempont, mely szerint a nagy nevek a plakáton könnyebben és jobban eladhatóvá teszik az előadást, egy sor probléma ellen nem jelentenek garanciát. Magát a komolyan vett és ekképpen elvégzett munkát nem lehet megúszni. Szükséges továbbá, hogy az előadók is egyenként – és ahol kell, csoportosan is – végezzék el ezt a megfelelő önrészt és azokat a részleteket, amelyek most csak kicsivel ugyan, de mégiscsak elmentek a léc alatt, dolgozzák ki, tegyék pontra (pl. énekszólók, pontosság, színpadi jelenlét összeszedettsége – ami a vendégzenészektől is elvárás, ha már ott vannak! A folklórműsor is egy komoly műfaj, amit ennek megfelelő igényességgel kell művelni – úgy az alkotók, mint az előadók részéről.)
A Háromszék táncegyüttes „Váróterem”, majd az eredeti formájában Sára Ferenc által alkotott „Pályaudvar” és az egykori Budapest Táncegyüttes „Monarchia” című előadása is mára már önálló előadástípust teremtettek, a közben ezen a nyomvonalon létrejött és elhíresült „Falu” ciklus is ilyen, és a sokadjára kijátszott kártyában még mindig van lehetőség, főleg, ha a kis területen (pl. Erdély, ha már tündérkert) egymás mellett és egymásra ható módon együtt élő nemzetiségek folklórját az erdélyi örök/kortárs üzenettel, a toleranciára, egymás tiszteletére való felhívásként mutatjuk meg, nem csak a jövőre mutató, hanem a múltban már kipróbált és működő modellként.
Az előadás előtt örültem, hogy a váradi társulat folklórműsort hozott a találkozóra, melyre egyre többen mernek olyan előadásokkal jönni, amelyek a hivatásos néptáncélet eredeti célkitűzéseitől való elhajlásaként is értelmezhetők. A végén a szájíz azonban valahogy nem teljesen jó mégsem. Egyre erősebb bennem az az érzés, hogy az erdélyi (nép)táncegyüttesek hullámokban előtörő cél- és szereptévesztésben, továbbá arculati válságban is vannak. Remélem, tévedek… Lássuk, mit látunk még a következő napokban, hiszen a találkozó nagyobb része még hátravan.
Zenekar: Dallos Levente, Puskó Márton, Dragony Gábor, Kelemen-Molnár János, Kiss Barna, Gyurkó Ádám
Tánckar: Barkóczi Réka, Fodor Virág, Forgács-Popp Jácint, Imre Béla, Kerekes Dalma–Gabriella, Krupár Luca, Ördögh Géza, Papp Zsuzsánna, Rácz Imre-Adrián, Rácz Lajos–Levente, Tábori Sára, Tóth Hanna, Szabó József
Szerkesztette: Novák Péter m.v.
Koreográfus: Foltin Jolán, Appelshoffer János, Ertl Péter, Farkas Tamás, Hortobágyi Gyöngyvér, Juhász Zoltán, Rencz Norbert, Rémi Tünde, Végső Miklós
Jelmezkivitelező: Breteanu Cristina
Ügyelő: Kerekes Emma
