A Bekecs Táncszínház Déván, a találkozó harmadik napján délelőtt bemutatott előadása műfaji értelemben egy érzékenyítő kampányműsor, színházi eszközökkel operáló oktató-nevelő program, fúziós színházféleség, jellegében az udvarhelyiek egy nappal korábban látott előadásához hasonló, ami nem véletlen: a rendező-koreográfus mellett az író és a jelmeztervező is azonos. Csakhogy amíg ama tegnapiban a mainál nyugodtabb volt a tempó, költőibb a megfogalmazás, több hivatásos színész vitte a hátán az előadást, s ahhoz asszisztált – egyébként magas színvonalon – a tánckar, addig ezúttal ez a feladat egyetlen személyre hárult, amely feladatnak az illető igen derekasan eleget is tett, s amihez ezúton is gratulálok neki. Ő amúgy, akárcsak az udvarhelyi színészek is ama tegnap látott előadásban, nem a társulat állandó tagja, hanem a szerepre felkért vendégművész, akinek nem kevésbé összeszedetten, jól kigondoltan és precízen megvalósított módon asszisztált ez a tánckar is, mint tegnap a maga szerepében az udvarhelyi. Elmondható, hogy nem csak a főszereplő színésznő, de tulajdonképpen mindenki, aki színpadra lépett az előadásban, a maga helyén szépen helytállt, mi több, számos kiemelkedő pillanat, egyéni és csoportos megoldás is született, amelyekért jár a dicséret. Történt egy jó elmozdulás az alkotó és a társulat több korábbi előadásához képest, hogy már nem felvételről lejátszott dalszínházat festenek alá mozgással a táncosok – bár azokban is sok kiváló részlet, eredeti ötlet és humor volt – hanem valódi élő emberhangokat hallunk, itt is van, itt is jó a bábozás is, a vetített animáció is kifejezetten ehhez az előadáshoz készült eredeti, a táncosok kimagaslóan jól játszanak (ez egyrészt őket, másrészt az őket oktató művészeti vezető munkáját dícséri), az összhatás kerek egész, kortárs színházi oktató-nevelő műsorként akár jónak is lehetne tekinthető, amelynek legfennebb a zenéjéről lehet azt mondani, hogy elmegy a léc alatt.
Tulajdonképpen két kifogásom van mindössze az ügy kapcsán: egy táncegyüttes produkciójáról van szó, a táncegyüttesek találkozóján. Itt a tánckarok kellene sziporkázzanak, ennek a rendezvénynek róluk kellene szólni, nem pedig arról, hogyan tudnak asszisztálni jól beszélő vendégként főszerepbe eléjük helyezett kollégáknak. Ehhez képest a Szép új világ sem táncelőadás, annak ellenére sem, hogy több koreográfiát is láthatunk benne, amelyeken egyértelműen látszik a néptáncos formavilágra való erőteljes támaszkodás, mi több a néptáncokkal kiválóan bánó egyik koreográfus számos egészen szellemes jelenetet komponált. Mint koreográfiák, amúgy látványosak és mívesek a nem népi mozgásformákból szerkesztettek is, bár azok egy részénél már mintha eszünkbe jutna a dobozolás-jelenet is az évekkel korábban bemutatott Tóték-ból…
A másik, hogy a „make love, not war” üzenet egy alapvetően néptáncegyüttesnek számító társulat esetében a látottnál „népikultúrásabban” is megfogalmazható lenne. Főleg, mert egyes népmesei formák felbukkannak a történetben (pl. a három feladat, amit a főhősnek teljesíteni kell, hogy célját elérje), ezt úgy is értékelhetném, hogy a dramaturg igyekezett. De ezen tovább lehetett volna menni. Bumburnyák egy idegen bolygó helyett jöhetne a saját népi múltunkból, amikor még nem termeltünk szemetet, kalákában építettünk emberléptékű házakat és érvényben volt a tízparancsolat. Nem lenne ennyire zöldpolitikus-aktivistás a vezérhang, bár az, hogy ez ilyen, nyilván a gyermekeket (még) nem zavarja, csak engem.
Az előadás kulcsszavai: szeretet, egymásra való figyelés, tisztelet, igazságos, közös teherviselés, környezetvédelem, fenntarthatóság, csupa-csupa divatos mozgalmi hívószavak, amelyekkel azonban foglalkozni kell, az nem vitás. De egy művészegyüttes tehetné mindezt költőibben, annak megfelelően, ahogyan amúgy számos részletben láthattuk, hogy az alkotók és a társulat is képes fogalmazni, mutatni, játszani. Így azonban, ekkora mennyiségű információval, eseménnyel, szöveggel minden nagyon direkt, nagyon szájbarágós, nagyon kampányos. A feszített tempó miatt a főhős és a közönség interakciója is csak látszat, valódi párbeszéd nem tud kialakulni, nincs rá idő.
Mindezek, amiket itt felsoroltam, a tegnapi, a cél- és szereptévesztésről szóló korábbi, az udvarhelyiek előadása kapcsán leírt gyanúmat támasztja újra alá. És ismét eszembe jut László Csaba székelykeresztúri néptáncos-koreográfus legalább tíz évvel ezelőtt feltett kérdése: miért a néptáncegyüttesek kisiklatásával akarnak a kortárs színházi formanyelven alkotó művészek „önmegvalósulni”? Miért nem hoznak létre ehhez annak megfelelő profilú társulatot – nem a néptáncegyüttesek helyett, hanem azok mellett?
Záró gondolatcsapongás: a tegnapi napon meghalt Chuck Norris – az egész világ gyászolja, méltán. Ma meghalt Halász Péter – senki nem tudja, ki ő. Kedves magyar néptáncosok, vajon ez így jól van? Vajon melyik kultúrában vagyunk otthon?
Író-dramaturg: Szabó Attila
Zeneszerző: Boros Csaba
Zenei felvétel: Tokos zenekar
Díszlet – jelmeztervező: Breteanu Cristina
Koreográfus: Tőkés Csaba-Zsolt
Videómontázs: Izsák-Szőke Előd
Rendező-koreográfus: Györfi Csaba
Bumburnyák: Czikó Juliánna m.v.
Tánckar: Farkas Sándor Csaba, Fazakas Noémi, Gál Zsigmond-Attila, Györfi Balázs-János, György Anita, Kajcsa Mónika, Kakasi Dávid-Róbert, Kinda Boglárka, Salat Tamás, Siklodi Csaba
Technikai vezető: Kovács Andor
Hangtechnikus: Incze Róbert
Fénytechnikus: Aszalos Attila-Levente
Technikai munkatársak: Kacsó Botond, Kakasi Lóránd-Árpád, Kálmán Lehel
Jelmezkivitelezésben nyújtott segítség: Csiki Rozália
Kommunikációs munkatárs: Kovács Anabella
Intézményvezető: Benő Barna-Zsolt
